Oldalak

2009. november 22., vasárnap

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak.
Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN-re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna... Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy-egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

Koszpek Ferenc: Hozzád tartozom


Koszpek Ferenc: Hozzád tartozom

Hozzád tartozom, mint tó vize a partjához,
mint tenger láthatatlan mozgása a hullámhoz,
mint a folyóhoz annak minden kanyarulata,
mint a hegy ormához kialakult arculata.

Hozzád tartozom, mint vírushoz egysejtűsége,
mint hatalmas elefánthoz egyszerűsége,
mint szagot fogott farkashoz hangos üvöltése,
mint dühödt északi szélhez fagyos süvöltése.

Hozzád tartozom, mint Bonsai fához kicsiny ága,
mint hangyabolyokhoz belsejüknek kis világa,
mint erdőkben s mezőkön a virághoz illata,
mint görög filozófus mondásához igaza.

Mint amennyire a meleg a nyári napfényhez,
mint amennyire tavasszal zöld színe a réthez,
mint amennyire mélysége a Grand Canyon-hoz,
Te is legalább úgy, sőt jobban hozzám tartozol!

Vészi Endre: Egész és meg nem bontható


Vészi Endre: Egész és meg nem bontható


Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

Vitó Zoltán: Szerelem


Vitó Zoltán: Szerelem


Megszűnt a tér: nincs "messze", nincsen "távol",
amióta tudom, hogy létezel.
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő "Te meg én" világol;
értelmes egy velem együtt leszel.

Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

Várnai Zseni: Hang a lemezen


Várnai Zseni: Hang a lemezen

Most itt van Ő, a hangját hallgatom.
Milyen hatalmas, mégis lágy zene,
lázasan jegyez minden rezdülést
fülem, és lelkem viaszlemeze.

Ne vesszen el most semmi árnyalat,
Mert újra elmegy, nem lesz itt velem,
csupán a hang visszhangja az enyém,
amint lelkemmel lefényképezem.

Ha messze él majd, mégis hallom őt,
miként Beethoven a nagy dallamot,
süket leszek, ha kinti zaj recseg,
csupán belső zenémre hallgatok.

Bezárom lelkem. Hangja fogva már,
örök zenéje mindig itt marad,
s úgy rejtem, mint az őserdei fák
lombsátora egy ritka madarat.

S mikor elhívja őt a messzeség,
kinyitom rejtett, titkos hangszerem,
s hangjának színét, ízét, illatát
a lemezről szívemre pergetem.

Várnai Zseni: Megyek feléd...


Várnai Zseni: Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor a közeledbe érek,
már azt hiszem: most... most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott, s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

2009. november 21., szombat

Ábrányi Emil: Kedves, nézd!...


Kedves, nézd!...
Kedves, nézd! A sápadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.

De ne félj a hervadástól,
Mosolyogva nézd velem;
Nézhetjük, mert szívünk mélyén
Nem hervad a szerelem!

Lelkem könnyű és derült, bár
Mindent hullni, halni lát;
Temetőben játszó gyermek
Igy ugrál a síron át.

Ősz van most s nekem tavasz nyit
A kipusztult föld felett...
Mosolyodban minden percben
Visszatér a kikelet!...