Kis István Mihály: Az én falum

Zöld gyepre másznak a házak,
maguknak tudnák a mezőt.
Vetés öleli, keretet ad a mának,
a kék ég felé vöröslenek a tetők.

Délen töredezett szürke szegély,
túl rajta a dolgos hétköznapok;
a kertekben megannyi seregély
emészti a jövendő bánatot.

Itthon vagyok.
Ez az én falum.

Az utca - mint egykor - gyerekektől hangos,
szomszédok vigyázzák egymás porontyait,
vénülő fejemben egyre cseng, hogy: Alkoss!
verslábak hintázzák a jövő árnyait.

De nem. Mégsem. Maradok a mában,
megfáradt kezem magam elé hull,
szilvák kékje zöld levélruhában
incselkedve, himbálózva virul.

Munkás hétköznapok nyögik erőlködve
a magról vált léha feltörő szemetét,
birkózik a dudva, egyre erősödne...
gomolyfelhő hozza a sors üzenetét.

Pincébe vágyódik már a termés,
rozsda alól kukucskál, elpirul;
hótakarót követel a vetés,
fájó zsákok rohama elcsitul.

Itthon vagyok.
Nézem kedves falum.

"Ki gépen száll fölébe," dobozokat lát,
- parányi skatulyák, szépen osztályozva -
de én szomszédot, aki nekem barát;
Nénikét, ki beköszön az ablakomba;

munkától elgyötört ráncos kezet,
szegényes, zsírtalan eleséget,
becsületben őszült embereket,
családot, unokát, feleséget.

Mikor holdfényben fürdik, s csillagok
hunyorognak le az éj színéből,
mámorító estike illatot
sodor a szellő anyám kertjéből;

palotát épít az utcalámpa,
villózva kergetőznek pillangók;
álmos szemüket vetik a házra
a zsongva tovagördülő autók...

Az én falum.
Itthon vagyok!