Muhi János: Karácsonyi vers
Karácsony éjjelén szarvas húzta szánon,
Fény szökik át a kietlen tájon.
Fehérbe borítva az egész vidéket,
Csendesen ropogva alszik a természet.
Hósipkát varázsol minden egyes házra,
Ünnepi fényeket sok-sok fenyőfára.
Békét hoz pár napra, könnyet a szemekbe,
Szeretet éled a háborgó szívekben.
Nem kérek én semmit, csak egyet Jézuska:
Nem lehetne mindez pontosan fordítva?
Béke és szeretet övezze az évet,
Három nap harag az bőven elég lesz!
Az ünnepi asztalnál el ne feledjétek,
Minden csak körítés, a szeretet a lényeg!
Váljon most valóra minden titkos álom,
Legyen mindenkinek békés a karácsony!
A blogban a kedvenc verseimet kívánom megosztani másokkal. Viszonylag ritkán tudom a blog tartalmát frissíteni, de azért érdemes időnként visszanézni... Kellemes kikapcsolódást kívánok! Christi
2014. december 14., vasárnap
2014. október 25., szombat
Kun Magdolna: Ha majd gyermeknek látsz fiam
Mikor nagyon öreg leszek,
gyermeknek látsz fiam,
makacs, öntörvényű, dacos gyermeknek.
Olyannak, ki gondolkodás nélkül megy a feje után,
ki nem érzékel múltat, sem jelenperceket.
Lehet a kezem is megremeg, ha kanalam fogom,
s az étel nagy része is ajkamon csorog,
mert a tehetetlenséget szülte véges állapot,
nem ural majd többé tiszta tudatot.
De te akkor is türelemmel légy,
és ne változtasd irányomban régi énedet,
hisz én akkor is, ott is ugyanaz leszek,
ki szívébe zárt két szót,
- Anya, szeretlek-
Tudd, hogy az idő folytonos körforgás,
egyszer majd te is öregkorba jutsz.
S egyszer majd te is rádöbbensz arra,
becsülendő az az ember,
kinek kettészakadt sorsvonala
itt a földön, és a fenn a csillagokban is
a tiéd mellett fut.
2014. szeptember 4., csütörtök
Kis István Mihály: Az én falum
Zöld gyepre másznak a házak,
maguknak tudnák a mezőt.
Vetés öleli, keretet ad a mának,
a kék ég felé vöröslenek a tetők.
Délen töredezett szürke szegély,
túl rajta a dolgos hétköznapok;
a kertekben megannyi seregély
emészti a jövendő bánatot.
Itthon vagyok.
Ez az én falum.
Az utca - mint egykor - gyerekektől hangos,
szomszédok vigyázzák egymás porontyait,
vénülő fejemben egyre cseng, hogy: Alkoss!
verslábak hintázzák a jövő árnyait.
De nem. Mégsem. Maradok a mában,
megfáradt kezem magam elé hull,
szilvák kékje zöld levélruhában
incselkedve, himbálózva virul.
Munkás hétköznapok nyögik erőlködve
a magról vált léha feltörő szemetét,
birkózik a dudva, egyre erősödne...
gomolyfelhő hozza a sors üzenetét.
Pincébe vágyódik már a termés,
rozsda alól kukucskál, elpirul;
hótakarót követel a vetés,
fájó zsákok rohama elcsitul.
Itthon vagyok.
Nézem kedves falum.
"Ki gépen száll fölébe," dobozokat lát,
- parányi skatulyák, szépen osztályozva -
de én szomszédot, aki nekem barát;
Nénikét, ki beköszön az ablakomba;
munkától elgyötört ráncos kezet,
szegényes, zsírtalan eleséget,
becsületben őszült embereket,
családot, unokát, feleséget.
Mikor holdfényben fürdik, s csillagok
hunyorognak le az éj színéből,
mámorító estike illatot
sodor a szellő anyám kertjéből;
palotát épít az utcalámpa,
villózva kergetőznek pillangók;
álmos szemüket vetik a házra
a zsongva tovagördülő autók...
Az én falum.
Itthon vagyok!
Bonifert Ádám: Ha hozzám jössz
Ha hozzám jössz, a téren gyere át,
hozd magaddal a mezők illatát,
lépd át a dombot és az árkokat,
bújtass szemedbe délibábokat,
hozd el a tiszta levegő ízét,
hajnal harmatát, a tavak vízét,
madár dalából a legszebb hangot,
déli kongásba olvadt harangot.
Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen
ahogy a csillag ível az égen,
ahogy a szellő suhan a parton,
ahogy a naphoz búvik az alkony;
gyere úgy, mintha nyílna a rózsa,
ahogy a csermely indul a tóra,
ahogy az utak összehaladnak,
ahogy a reggel köszön a napnak.
Ha hozzám jössz, a fények közt gyere,
bújjon ruhádba tavaszok szele,
kísérjen el a csend, a nyugalom,
keress meg engem rejtett utakon,
ahogy két világ egymáshoz szól át;
hozz nekem emlékteremtő órát,
hozd el a szavak másik értelmét,
s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.
2014. szeptember 3., szerda
Várnai Zseni: Csodálatos
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!
Szabó Lőrinc: Káprázat
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Szabó Lőrinc: Csak az öledben
Kedves, mikor rád gondolok,
nem is én gondolok reád,
nem is én gondolok reád,
mikor rád gondolok.
Kedvesem, szép gyönyörűségem,
én már sohase feledem
a percet, mikor legelőször
nekem adott a szerelem.
Már meztelen voltál, öleltél
és minden ized remegett
és én feltérdeltem az ágyra
és néztem szűzi testedet
és a két karom könyörögve
nyult le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid.
És ekkor a karod megindult
felém és rémült biborait
nyitotta tágra, óriásra,
két rettegő és bús szemed.
S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szivem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat!
És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra huztál
s két combod megnyilt csendesen.
Két combod megnyilt, vágyakozva
nyilt elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg
húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem.
Darvas Ferenc: Könnyűbb álmot ígér
Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)